Magyarország miniszterelnöke egy héttel ezelőtt ismét beszédet mondott, „országvédelmi” programot hirdetett az Országgyűlésben. Ahogy az lenni szokott, nagy várakozás előzte meg felszólalását, most különösen azért, mert az ország megint veszélyes helyzetbe került polgárai eladósodása, vagy inkább fogalmazzunk így: el-adósítása okán. Hozzászokunk itthon, hozzászoknak a külvilágban is, hogy Orbán Viktor küzdő szellemű miniszterelnök. Bizonyította ezt emlékezetes szereplése nem is oly régen az Európai Parlamentben, amikor szokatlan határozottsággal állt ki országa mellett. Magyar miniszterelnöktől kellemes meglepetés volt ez. Orbán Viktor azonban merőben más egyéniség, más stílusú miniszterelnök, mint amilyenek elődei voltak, amilyenekhez hozzászoktattak bennünket. Nem a meghunyászkodás, nem a belenyugvás vagy a folytonos óvatoskodás embere. A hazai és a világpolitika pedig provokálja. Jellemző, hogy második miniszterelnöksége óta nem telt még el másfél év sem, de több csatába kezdett, több harcot kellett megvívnia egyre inkább összefonódó magyar és nemzetközi ügyekben, mint elődeinek együttvéve. Támadták és támadják most is. Sorolhatjuk emlékeztetőül az ügyeket: alkotmány, médiatörvény, magyar állampolgárság, szakítás az IMF-kölcsönökkel, keleti kapcsolatok, bankadó, stb.

Igen, a bankok. Megint róluk van szó, és lesz még számtalanszor, s nemcsak itthon, a nyugati féltekén mindenütt. Amióta az emberiség ismeri a pénzt, azóta annak a kezében van a hatalom, akinél a pénz. Mindenki más kiszolgáltatott helyzetben van hozzá képest: népek, fejedelmek, királyok, birodalmak. Évszázadok alatt az aranyborjúból trónust faragott magának a bankárkaszt, a kalmárszellem, a spekulánsok hada. Új királyságot hoztak létre a középkor óta a Fortunatusok, a Fuggerek, Rotschildok, Rockefellerek, és kitartóan építik-bővítik tovább a trónt a világ tetején. A szovjet birodalomból kiszabadult országok ennek a láthatatlan királyságnak a foglyai és prédái lettek, még mielőtt megpróbáltak volna a saját lábukra állni. Ez történt Magyarországgal is. A kormányok másutt is ennek a királyságnak a rabjai, nálunk pedig az önkéntesek még lelkesedtek is. A hirtelen megnyílt piacra már 1989-ben lecsaptak, piacot vettek bagóért, bankokkal, más pénzintézetekkel, kereskedelmi hálózatokkal telepedtek rá az országra, a neoliberális ideológiával és a globális politika eszközeivel alátámasztva hódító hadjáratukat. Ám ez a királyság is elkényelmesedett, és elveszítette a mértéket, így az utóbbi időben mintha megingott volna kissé a trónus, s egy-egy pillanatra bekövetkezett a bankársokk. A kormányok ugyan kénytelenek voltak az adófizetők pénzéből „konszolidálni”, azaz megmenteni a „bedőlt” bankokat, de amikor már országok léte forog kockán miattuk, amikor jóléti társadalmak zuhannak a szegénység felé, vagy mint nálunk, a tisztes szegénységből vagy a mérsékelt jólétből a nyomorba, akkor az egész hatalmi és pénzuralmi rendszer tarthatatlansága láthatóvá válik.

A mi meglehetősen hiszékeny társadalmunk számára is világos lehet most már – a banki károsultak tömegei révén – ennek a helyzetnek a képtelensége. Az ország miniszterelnöke – ha komolyan veszi felelősségét és hivatását – ebben a helyzetben óhatatlanul szembekerül a trónussal. Vagy ezt vállalja, vagy azt, hogy a saját népével kerül szembe. A trón körül azonban hasonlíthatatlanul nagyobb erő képződött, mint a kormányzat körül. Ezt kéne mindenkinek megértenie. Orbán Viktor ennek ellenére kényszerül most és a jövőben ezzel a félvilágnyi túlerővel vívni. Közben leszámolni a hazai sunyi és hazug szómágiával, miszerint „az állam ne avatkozzon piaci folyamatokba”, „most aztán vége a jogállamnak, ha a kormány kikezdi a szerződéseket”. Századunk álliberalizmusának prófétái mintha elfelejtenék, hogy maguk is a bankok csalásait, a megtévesztést, az emberek százezreinek kisemmizését, ezt az egész aljas játszmát igyekeznek honi hőzöngésükkel alátámasztani. Habár tudják jól, hogy milyen szerepet vittek ennek a helyzetnek a kialakításában a bankok, a magyar jegybank, a korábbi kormányok – hiába figyelmeztették őket évekkel ezelőtt a svájci frankos hitelezés veszélyeire –, nekik az a fontos, hogy a nemzeti kormány harapófogóba kerüljön, váljon tehetetlenné, és akkor talán meg is lehet buktatni, vagy ki lehet kényszeríteni súlyos engedményeket a balliberális érdekkörök és emberek számára. Vannak is személyi döntések, amelyek arra utalnak, hogy ez a harapófogó erősen szorít. Márpedig háborút veszíteni legbiztosabban az erők belülről való felmorzsolásával lehet, különösen, ha a szemben álló haderők egyelőre amúgy is túlerőben vannak. Bankra persze szükség van, elsősorban hazai bankra, csak nem a trónon, hanem a társadalom és a gazdaság szolgálatában. A bankot tehát senki sem akarja megsemmisíteni, csak a helyét kell jól kijelölni. Ehhez erőket kell felszabadítani a társadalom minden rétegéből, egy vállalkozó szellemű kormányzat támogatására. Talán még van mit felszabadítani. Ha a világot erről a kis pontról átrendezni nem is lehet, itthon lehetne azért tisztább és emberibb viszonyokat teremteni.

Forrás: Magyar Hírlap