Történelemhamisítás
Talán
soha nem készült magyar költségvetés kiterjedtebb és veszélyesebb
nemzetközi bizonytalanság közegében, mint az Orbán-kormány 2012-es
költségvetése. Az egész világgazdaság, és benne különösen az európai,
recseg-ropog, inog, váratlan és kierőszakolt összedűlések, még nagyobb
pénzügyi válságok keletkezhetnek. Meghasonlottá teszi Európát és
Amerikát és ezeknek kormányait – tisztelet a kivételnek –, hogy a világ
két legnépesebb országa és ezek közül is a nagyobbik, Kína, nemhogy
nincs válságban, hanem fényesen halad, és fölébe kerekedni készül az
euro-atlanti államok gazdaságának.
A
liberális piacgazdaság, amelyet áterőltettek Európára a szociális
piacgazdaság helyett, sem a meghirdetett formájában, sem a gyakoroltban
nem felelt meg Európa igényeinek, szellemének, történetének. 1989–90
után pedig, amikor a közép-európai országok kikerültek a szovjet
fennhatóság alól, a liberális piacgazdaságnak az az erőszakos,
gyarmatosító, piacfoglaló formája valósult meg, amelyet David C. Korten
írt le a harmadik világra nézve „A tőkés társaságok világuralma” című
korszakalkotó művében. A liberális piacgazdaság – a már a fogyasztóiság
végső állapotába jutott rendszer – a maga végső, kimeneti állapotában
jutott hozzá a szovjetnek valóban ellenálló és a forradalmak sorát
felvonultató európai közép államaihoz és durván lerombolta, meghódította
azokat. Ez különböző mértékben sikerült, függően az egyes nemzeti
ellenállásoktól. A legteljesebb sikert Magyarországon érte el. Amerikába
és a hódító liberális, cionista központokba bekötött része tálcán
kínált mindent, ami magyar. Mindent – ez a kiárusítás egészen mostanáig,
Orbán kétharmados győzelméig – elzárt minden nemzeti kibontakozást,
kultúrában, gazdaságban, társadalmi életben. A magyar kormányok a
Világbank, az IMF és aztán az Amerikával versenyt hódító európai államok
és rosszul eresztékelt Unio – Maastricht! – bábkormányai lettek. A
közbeiktatott négyéves Orbán- kormányzást a liberálisok és a bolsevikok
által hirtelen felnövelt Torgyán-féle kisgazda szövetséges tette
lehetetlenné, miközben ez a párt hatalmas magyar gazda- és paraszti
tömegeket csapott be, ringatott bele gazdamítoszba.
Kína
eközben szépen, csendesen írta történelmét. Kína csak technológiát,
tudást, módszert importál évtizedek óta. Egy sokrétű nép elkezdett
tanulni. Amit ellesett, amit behoztak az olcsó munkaerő piacára, abból
hamar kínait csinált. Hamar saját nagyobbat, még fejlettebbet, saját
munkán alapulót épített rá. Puszta léte ma élő cáfolata az egész
kozmopolita liberális piacgazdaságnak. Kína ma elsősorban termel,
dolgozik, teremt, mégpedig egy állam vagy a párt következetes
irányításával. Végső soron az állam irányítja a gazdaság mindkét részét,
a tőkést is és a szocialistát is. A világgazdasági és pénzügyi
bizonytalanságnak és a teljes kiszámíthatatlanságnak részben ez az oka: a
Nyugat vezetői több váltás óta pontosan tudják, hogy elvesztették a
mérkőzést, mégpedig magával az állammal szemben, de hogy ez a saját
társadalmaik előtt ne derüljön ki, válságból válságba, s akár végső
romlásba képesek dönteni saját gazdaságaikat.
Ez
hihetetlenül gonosz program. Egy állandóan válságból válságba,
recesszióból kis kilábalásba, majd újra visszaesésbe lökdösött gazdaság
és társadalom ebben az állapotában sokáig birtokolható és kihasználható,
míg ellenben, ha elismeri, hogy legyőzték és éppen az az állam, a
nemzetállam győzte le, amelyet szétvert, akkor a jobbat, az
életképesebbet kell bevezetni és a romokon át kell adni a hatalmat a
népnek. A saját népi-nemzeti erőknek. Minthogy Amerikában ilyen már csak
vékony, földalatti erekben található, hiszen ezt a társadalmat rá lehet
bolondítani arra is, hogy az változást jelent számára, ha a liberálisok
és a fővonal egyik kézben tartott alakját választja meg elnöknek, aki
történetesen fekete, ma már arra nem lehet számítani, hogy az amerikai
társadalom kilép a fogyasztói médiabutításból, a liberális
konszenzusból. Amerika robbanni fog. De hogy ne robbanhasson, kap
válságot, válság után válságot.
A
senki által meg nem választott befektetők uralkodása folytatódik. De
Európában elkezdődhet a választottak és nemzetállamok korszaka. Ebben
most, és ez szinte hihetetlen, Orbán Viktor Magyarországa jár élen. Ez a
közelmúltunk történetéből nem következik, ez csoda. Magyar csoda. Még
egy. A befektetők pedig oda jutnak, hogy szégyenszemre dolgozniuk kell.
Még
ugyanehhez a kérdéskörhöz tartozik annak a tisztázása, hogy kik is hát
azok a befektetők. Mert, hogy ma a befektetők uralkodnak a nyugati világ
felett, az kétségtelen, de az is az, hogy személyesen nem tudjuk,
kicsodák-micsodák ők. Sok ember még életében nem látott befektetőt és
talán nem is fog. A befektető személytelen hatalom. A híradásokból csak
azt halljuk, hogy a befektetők elpártoltak egy-egy országtól,
kormánytól, részben azért, mert a hitel- és kockázatminősítő intézeteik
eltanácsolták őket az ottani befektetésektől. Addig, amíg az illető
ország és kormány el nem nyerte újra a befektetők jóindulatát és a
hitel- és kockázatminősítők kegyét, nem történik befektetés. Az ország
éhenhal, a kormányt elkergetik és akkor újra jönnek a jókedvű befektetők
és beterítik befektetési papírokkal a romokat. A nép pedig elégedett az
új kormánnyal, amely a befektetők kormánya.
De
hát, mégis, kik ezek a befektetők? Sok pénzük van és a befektetés a
mániájuk. Befektetés nélkül egy percig nem tudnak ellenni. Nem csupán
egyénenként, hanem halmazban is befektetnek, befektetési alapokba állnak
össze és célzottan öntik a pénzt azokba az államokba, amelyeket később
magukra hagynak. Nagyon valószínű, hogy amikor befektetésekkel
benyomulva némi virágzást idéznek elő, már tudják, mikor fognak –
hitelminősítőik tanácsára – kivonulni, és romokat hagyni maguk után.
Egy-egy állam, földrész állandó virágzása, növekedése ugyanis nem is
lehet a céljuk, mert az a végüket jelentené. Egy gyarapodó ország nem
szorul befektetőkre, sőt maga is befektetővé válik. Lásd: Kína.
Ma
már elég világosan kitetszik: a befektetők a fél világ urai. Csak azt
nem látjuk, kicsodák személy szerint és együttesen. Bankárok és bankok?
Politikusok, kik a nagytőkéből érkeztek a politikába,
hadseregtábornokok, akik befektetői székekbe ültek bele, zsarnokok, akik
előbb magukba nyelték a befektetéseket, aztán átvitorláztak vele egy
másik régióba és rászoktak a befektetésre. Avagy egyszerűen csak a
bankok és a bankárok a befektetők, de nem mindig nevezik magukat
bankárnak. A befektető sokkal személytelenebb.
A
tőke, a pénz és kezdetben az áru személytelenítését részben a zsidó
kereskedők találták ki már a középkor vége táján, amikor a
Közel-Keletről Velence felé vitorlázó hajóikat a törökök és a máltai
lovagok kifosztották, ha megtudták, hogy zsidó. Ezért fiktív nevekkel
próbálkoztak először, majd szépen kialakították a személytelenített
tőkét, árut, váltóval, hitellevéllel, bemutatóra szóló kötvénnyel
személytelenítve pénzüket. Ez mára a befektetők személytelenségévé
változott.
Országra
szóló befektetést nem illendő személyesen tenni. De hát ne
köntörfalazzunk: a befektetők maguk a bankok és a bankárok. Csak a
bankoknak és bankáraiknak áll rendelkezésükre annyi pénz, amennyi a fél
világ befektetéseihez kell.. A bankok vásárolják fel a kibocsátott
kamatozó államkötvényeket, s a bankok szervezik meg magukat a
kötvénykibocsátásokat és aukciókat is, s nem restek diktálni a
kibocsátandó kötvény kamatát, lejáratát, vagyis a saját hasznukat. A
bankok szerveznek maguknak hitelminősítő intézeteket, tulajdonképpen
állampofozó intézményeket, és a bankok indítanak el óriási karitatív
akciókat, ha egy-egy terület nagyon éhezik vagy egy állam nagyon nagy
bajba került – miattuk. Ez beteg, önemésztő rendszer, jelenlegi
patológiás esete Görögország, de tágabban véve egész Európa. Igen ám, de
az önemésztés immár nemcsak a befektetők nyűge alá került népekre és
államaikra érvényes, hanem a bankárokra is. Mert már nem tudják
szabályozni sem a bedöntendő, sem a talpon
hagyandó államok sorát és egyes államokhoz még Európában és
Dél-Amerikában is nehezen férnek hozzá. Több a baj, nagyobbak a
költségek, hevesebb a népek ellenállása, több a kalóz máltai lovag és,
ami a legnagyobb baj: több a török. Ezt persze nem csak magára a török
népre kell érteni. A rendszer kiszámíthatatlanná vált. A befektetés
elveszhet. Ezt megelőzendő kell a válságokat állandósítani és az egyes
állami rendszerekből minél több pénzt átparancsolni a befektetők
bankjaiba és elvonni a néptől.
Meg
kell tiltani az egyes államoknak az önálló, saját hatáskörben való
pénzkibocsátást. Se aranyból ne verhessenek tallért, se papírhúszezrest
ne nyomtathassanak bizonyos célszerű beruházásaik fedezésére, hanem csak
kamatos pénzből legyenek kénytelenek gazdálkodni. Kamatos pénzből,
amiből mindig annyi van, amennyit ők megszabnak. Ez egyszerűen ördögi.
Kína
nem ezt tette. A maoizmus őrületétől megszabadulva, az új vezetés
elkezdett józa-nul építkezni és teremteni. Senki nem tudja, hogy ehhez
mennyi jüant bocsátottak ki és mennyi és milyen kölcsönt vettek fel, s
milyen feltételekkel. A kommunista Kína saját pénzkibocsátását senki nem
ellenőrizhette. Mindenesetre az éhínséget fel kellett számolni és a
kínai parasztot érdekeltté kellett tenni a rizstermelésben.
Mindenesetre, ha ezekben az időkben súlyos kamatterhek nyomták volna a
rendszert, képtelenség lett volna megindítani a fejlődést. És ma? Kína
az USA legnagyobb hitelezője, legalábbis a saját nagybankjain és FED-jén
kívül. Az USA azonban a FED-en keresztül szintén pénzt nyom, az állam
azonban a FED-nek, azaz egy magánbanknak kamatot fizet azért a
dollárért, amit a rendelésre leszállít. Így roppant mennyiségű semmivel
sem fedezett papírdollár forog a piacokon, Kína már intette is az
Egyesült Államokat, hogy ezzel a birtokában lévő dollárt is hígítja.
Ezek
a magyar költségvetés valós körülményei. Magyarország kénytelen a
pénzpiacról élni, miközben saját érdekében mindent el kell követnie
államadóssága csökkentésére, mert az előző rendszerek szándékosan, a
befektetők sugallatára és érdekében felhalmozott adósságának a kamatai
is iszonyú terhet jelentenek, és ráadásul be kell tartania számos olyan
európai szabályt, a hiány mértékét, a pénzforgalom szabadságát illetően,
amelyek gúzsba kötik. Nem kérheti és nem utasíthatja a saját Nemzeti
Bankját, hogy teremtsen neki X milliárd kamatmentes forintot, amelyből a
földkéreg adottságait kihasználva geotermikus energiát termelhet és Y
mennyiségű munkást foglalkoztat tisztességes bérért. Vagy ha éppenséggel
úgy tetszik neki, a legmagasabb képzésben részesíti a nép egyszerű
gyermekeit és ifjait egy új kollégiumi hálózat megszervezésével. A
világnak, az életnek ez volna a természetes menete, elrendezése, egy
független állam önálló élete, de ez nem lehetséges, mert az uralkodó,
főáramú közgazdasági elméletek, a bankárok által szorgalmazott elméletek
ezt tiltják. Voltaképpen a befektetők tiltják. A világ felének urai
tiltják. A máltai rablók elől menekülő hajósok utódai tiltják.
Ezek
a magyar költségvetés körülményei. Ebben a helyzetben csak védekező és
csapáselhárító és rendkívül takarékos költségvetést lehet készíteni.
Ellenségek, durva tekintetek, ostorcsapások között kell meztelenül
elvonulni a magyar költségvetés leányalakjának, mint egy Jancsó-filmben.
A belső ellenzékecske pártocskái természetesen a befektetők
megbízásából teszik megjegyzéseiket és szervezik meg az egyelőre
vérszegény tiltakozásokat. Ki van adva: most mindenki követeljen. Ha a
kormány nem ad, népnyúzó.
A
befektetők utasítására az ellenzék úgy tesz, mintha nem látná a
világgazdasági körülményeket, nem látná az egész követelés
képtelenségét. Mindenért az alig másfél éve kormányzók a felelősek és az
ország példátlan kirablása az elmúlt nyolc év alatt már önmagában is
nem tenne lehetetlenné egy gondosan szociális költségvetést és
elosztást. Most követelni kell, mert így lehet zavarba hozni a kormányt,
amely alkotmányozott, amely élenjáró harcot folytatott a befektetők, a
bankárok ellen, s amelyet a fent leírtakon kívül számos más körülmény és
maffiás pénzügyi-befektetői fenyeget. Most derült ki, hogy a
Magyarországon működő külföldi bankok a devizahitel-ügybeli sértettségük
miatt egyszerre emelték meg forinthiteleik kamatát. Ez már háború.
Ebben azonban béke-költségvetésre van kényszerítve a kormány.
A
befektetők terve, szándéka világos: most az elégedetlenség növelésével
meggyengíteni a kormányzatot, hogy ne tudjon erős nemzetállamot
teremteni. Rohamra, fiúk, a magyarság ellen! Csak nem képzelik, hogy
akármennyire a végóránkat éljük, megtűrünk egy magyar nemzetállamot
Európa közepén? Az a követelőzés, az a gátlástalanság, amit a befektetők
megbízásából ma mindhárom ellenzéki párt és a hozzájuk kapcsolódó,
magát szakszervezetinek mondó tábor tanúsít, most egyszerűen
magyarellenesség. Ha nem is ugyanazon a hangon szól, mint Kertész Ákos,
arról a tőről fakad. A szél onnan fúj, de ez a szél büdöset hoz. A
magyar nép tanult államalkotó nép volt és még mindig azzá emelheti
magát. Megérzi a talmiságot. Átvészeli a nehéz időket és elszámoltatja a
befektetők gátlástalan, magyarellenes, erkölcstelen és beteges
megbízottait. Voltak itt már nehéz napjaik az ávósoknak.
Forrás: MIÉP
|