Olvasom, hallgatom a cukorgyárak privatizációjával kapcsolatos
parlamenti bizottsági meghallgatásokról szóló beszámolókat. Mondhatnánk,
hogy éppen ideje felülvizsgálni mindazt, ami Magyarországon
privatizáció, illetve magánosítás címén történt. Nem mondhatjuk, először
is azért, mert huszonegy év eltelt, és eddig ebben az ügyben semmi sem
történt, most már legfeljebb tanulságokat lehet levonni, vagy jó esetben
azt is meg lehetne tudni, hogy kik vezérelték le az ország felelőtlen
kiárusítását, és kik voltak annak a haszonélvezői. Ám nemcsak az eltelt
idővel akad gondunk, hanem azzal is, hogy félig vagy félig se csinálunk
valamit. A privatizációs történet kezdete ugyanis – mint az egyébként
köztudott – a Németh Miklós kormányzása alatt „spontán privatizáció”
néven elhíresült átalakulási törvény. Ezen a címen simán átment a
köztulajdon egy része magánvagyonba, mégpedig az előző rendszer felső
politikai vezető rétege átmentése céljából. A politikai hatalomból
némelyek így pattantak át egy könnyed mozdulattal a gazdasági hatalomba,
hogy majd később – így vagy úgy – a politika, illetve a közélet
szereplői maradhassanak, és gazdasági eszközeikkel támogathassák az
MSZMP utódpártját, az MSZP-t.
A folytatás és a kibontakozás már az Antall-kormány idejére esik, az
1990 és 1994 közötti évekre. Ebben a szakaszban állnak össze a régi
politikai osztály és az éppen csak alakuló újak érdekei a
magánosításban. Olvasom Mándoki Andor és Mocsáry József elemzéseit.
Ebben az időszakban jött létre az Állami Vagyonügynökség, ekkor vált
szigorúan üzleti titokká és került ki a parlament ellenőrzése alól a
teljes privatizációs folyamat. A Mocsáry által közölt adatok szerint
ekkor privatizálták el az állami vagyon 47 százalékát. Tudjuk, ekkor
vezették be a nagyon kedvezményes E-hitelt a gyors magánosítás
segítésére, és indult a kisemberek tömegei számára legjobb esetben is
csak szerencsétlennek, a spekulánsok számára kifejezetten szerencsésnek
mondható „kárpótlás”. Mocsáry József az akkori vagyonosodás
módszertanára felhozza Palotás János példáját, aki akkor MDF-es
képviselő a parlamentben. Palotás ezek szerint tízmilliós saját tőkével
megvásárolhatta – többek közt E-hitel segítségével – a Pharmatrade nevű
vállalatot, később pedig eladásával mintegy hatszázmilliós tiszta
nyereséget könyvelhetett el magának. Ennél is nagyobb baj, hogy
ebben az időszakban kezdődött el a magyar mezőgazdaság tönkretétele.
Nemcsak a cukorgyárakról van szó ugyanis, hanem az élelmiszeriparról
általában, amelynek eladása – döntő részben külföldi kézbe – a magyar
mezőgazdaság lefejezését jelentette. A már említett „szerencsétlen
kárpótlással” és a termelőszövetkezetek gyors és esztelen szétverésével
együtt ez a magyar vidék és mezőgazdaság lepusztításával, a falvak
népének elnyomorításával és az „ügyes” téeszvezetők azonnali
vagyonosodásával járt. Amikor erre a helyzetre még rá tudtak telepedni
később a multik nagy kereskedőláncai, és beözönlöttek (özönlenek) a
gyengébb minőségű tömegáruk a piacra, akkor már az is kétséges, hogy
egyáltalán talpra lehet-e még állítani valamikor az egykoron jól
teljesítő magyar mezőgazdaságot. Pedig ez az alap: az
élelmiszer-termelés és -ellátás mindenekelőtt belföldön és ahol erre mód
van az exportban. Most siránkozhatunk a hazai mezőgazdaság sanyarú
sorsán, a falvak pusztulásán. És ehhez jön a magyar ipar és
belkereskedelem szinte teljes felszámolása és ellehetetlenítése. Később
erre a felszámoló gyakorlatra és liberális elvre támaszkodott a
közüzemek és az energiaszektor eladása. Közben az ország jobban
eladósodott, mint a Kádár-rendszerben, csak most már a vagyon is eltűnt,
meg az a pénz is, ami ellenértékként befolyt. Nem kellene
radikálisan és becsülettel feltárni elejétől végig az egész
privatizációs folyamatot? Nem lenne jobb az úgynevezett jobboldalnak is,
ha csak az igazságra lenne tekintettel olyan ügyben, amely az egész
magyar népet és az ország jelenét és jövőjét is közvetlenül
meghatározza? Jött és jön újra meg újra az IMF, az EU, a világválságok
hullámai, a hitelminősítők és a spekulánsok hadai. Mi maradt még a mi
kezünkben? Termőföldjeink nagy része, erdők, vizek, lerontott oktatási
és egészségügyi intézmények, lesoványított szellemi és erkölcsi
értékeink. A kiszolgáltatottságunk mai fokán miként fogjuk megvédeni
azt, ami még maradt? De ha már több mint húsz év után idejutottunk, nem
kellene megállni a cukoriparnál, és nem kellene átugorni tapintatosan a
rendszerváltás első éveit, az ősbűn korát, mintha nem ott kereshetnénk
mai nyomorúságunk eredőit! Hírlik, országgyűlési képviselőink
közül némelyek a köznevelési törvény körüli vitában sok más nagyon bölcs
javaslat mellett azt is felvetették, hogy folytassanak az iskolák
„anyagi haszonszerzésre” irányuló tevékenységet. Igazuk van. Ha nem megy
a gazdaságban, hadd menjen az üzlet az iskolákban. A kétszerkettőt majd
úgyis megtanítja az élet mindenkinek. Forrás: Magyar Hírlap
|