Magyar Ifjúság - 1956 – Hősök és hóhérok

Ez volt a történelem folyamán az egyetlen olyan feljegyzett forradalom, melyben mindkét nem tagjai, 11 éves kortól felfelé ezrével vettek részt tevékenyen, saját maguk által szervezett harci alakulatokban. Tankokat robbantottak fel, gépfegyvereket kezeltek, és kiszorították Budapestről az orosz katonákat, miközben szovjet katonák ezreinek tiszteletét és együttérzését vívták ki, akik dezertáltak alakulataikból, hogy együtt harcoljanak velük egy "szabadságnak" nevezett eszményért, amit ők maguk soha nem éltek meg, mégis képesek voltak azonosulni vele saját ifjúságuk veleszületett hajlama okán.
Ma, harminc évvel később, gazdag és inspiráló irodalom áll rendelkezésre, mely leírja ennek a heroikus küzdelemnek egyes fejezeteit. Igazán sajnálatos, hogy a világ angolul beszélő része még mindig nem férhet hozzá ehhez a kortárs eposzhoz, mivel az amerikai kiadók nem hajlandók felkavarni a "liberális uralkodó osztályt", amely immáron egy évszázada puskával a kezében sírbakol az amerikai közvélemény felett, gondosan őrizve a kínos titkot, miszerint az emberiség felszabadulásáért folytatott mindkét győzedelmes világháború a tárgyalóasztaloknál vereséggel ért véget. A jó öreg Joszif Sztálinról és segítőiről kiderült, hogy gengszterek és gyilkosok, és az "idealisták", akik segítséget nyújtottak nekik emberek millióinak leigázásához, a valóságban csupán eszközök voltak egy addig soha nem látott mértékű tömeggyilkosságban. Ezért a szabadságért küzdő gyermekek ezreinek hősies sagája tabutéma, mert felzaklathatja az "érzékeny szíveket", akik akarva vagy akaratlanul okozói voltak az 1956-os magyar forradalom véres bukásának, és bizonyos értelemben 50. 000 fiú és leány brutális kivégzéséért is felelősek lehetnek.
Két kritikus hét volt 1956 októberében, amikor az egész világ, főleg Kelet- és Közép-Európa lakói lélegzetüket visszatartva várták, mit cselekszik majd Amerika. Lengyelország, Ukrajna, Csehszlovákia, Románia lakói, a Szovjetunión belüli leigázott népek, maguk az orosz emberek is készek voltak lerázni magukról a "kommunista igát" – egy olyan uralmat, amelyet sokkal parányibb kisebbség irányított, mint amit ma a fehérek Dél-Afrikában képviselnek. Készek voltak, de elég bölcsek ahhoz, hogy várjanak egy jelre, mely biztosította volna őket arról, hogy az 1944 - 45-ös események nem ismétlődnek meg. Nem feledték el a vérest megtorlást azokkal szemben, akik megkísérelték kihasználni a háború nyújtotta lehetőséget arra, hogy kivívják nemzeti függetlenségüket: a 200.000 ukrán, 150.000 lengyel és 150.000 horvát megkínzását és kivégzését, hogy csak néhányat említsünk a kommunisták által a II. világháború után véghez vitt tömeggyilkosságok közül. Ezek a rettenetes emlékek a szabadság után sóvárgókat igen óvatossá tették. Minden szem Washingtonra irányult: elismeri-e az amerikai kormány Magyarország forradalmi kormányát addig, amíg szabad választásokat lehet tartani? Tényleg segít-e majd Amerika azokat, akik magukon segítenek, ahogy a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja ígérgette éveken át, több nyelven?
Aztán jött a sokk: az Egyesült Államok kormánya nem ismerte el az új magyar kormány nagykövetét a magyar állam új, ideiglenes képviselőjének. Kétheti várakozás után a Vörös Hadsereg teljes erejével tért vissza, és néhány napon belül elfojtotta a felkelést. Ma már bizonyított tény, hogy a szovjet hadsereg főparancsnoka szükségesnek tartotta elhitetni a megszálló katonákkal: a brit imperialistákkal harcolnak a Szuezi-csatornáért, azért, hogy megakadályozzák a magyar fiatalság iránti együttérzés okozta tömeges dezertálást. Szemtanúk arról számolnak be, hogy az orosz katonák erősködtek, hogy Budapestnél a Duna a Szuezi-csatorna, amelyet a britek uralma alól kell felszabadítaniuk.
A forradalom leverése után Andropov – a Szovjetunió képviselőjeként – és Kádár, a bábkormány feje, akit Andropov ültetett a hatalomba, olyan büntető tisztogatást vittek végbe, mely a magyar nemzet teljes történelme során csak az 1945 - 46-os eseményeihez mérhető. Százötvenezer magyart végeztek ki, ítéltek munkatáborra vagy deportáltak a Szovjetunióba; köztük ötvenezer 11 - 17 év közötti gyermeket. Ezeknek a gyerekeknek egy része évekig várt szovjet börtönökben arra, hogy bűnözőként felakasszák őket, azt bizonyítandó, hogy a Szovjetunió "civilizált ország", ahol 18 év alatti gyermekeket nem lehet kivégezni.
Tudjuk jól, hogy régi sebeket feltépni sosem népszerű cselekedet. Mindazonáltal a jövő érdekében fontos, hogy ne feledjük, kik a jók és kik a rosszak. Különösen azért, mivel az amerikai sajtó liberális hatalma értesüléseit bizonyos belügyminisztériumi "forrásokra" alapozza, és azon tüsténkedik, hogy elhitesse az amerikai emberekkel azt, hogy Kádár, Magyarország kommunista ura gyengéd és jóakaratú atyja népének, és sikeresen túljár orosz gazdái eszén azáltal, hogy lassanként szabad piacgazdaságot épít fel Magyarországon.
Azzal talán egyetérthetünk, hogy Kádár bizonyos mértékig enged a nép nyomásának, és talán keményen munkálkodik azon, hogy bizonyos fokú jólétet teremtsen, csak hogy befogja a szájukat. Azonban nem lehet és nem szabad elfelednünk, hogy harminc esztendővel ezelőtt ő volt az az önkéntes hóhér, aki vakon végrehajtotta Andropov parancsait és 50.000 gyereket juttatott bitóra.
Van egy magyar mondás, mely szerint kutyából nem lesz szalonna. El ne feledjük ezt!
Magyarország történelmében, ahogy bármely más nép történelmében is, vannak hősök és vannak hóhérok. A nemzet, de az egész emberi faj sorsa is attól függ teljes egészében, hogy a jövőben e kettő közül melyik lesz hatalmon.