Akinek gyakran megy cigányútra a falat, annak érdemes elgondolkoznia azon, hogy is áll a dolgok elbeszélésével, illetve a ki nem mondható dolgok lenyelésével. A magyar társadalom egyik legsúlyosabb és az előttünk álló évtizedek során egészen bizonyosan tovább súlyosbodó gondja a cigánykérdés. Igazából már a probléma elbeszélése, sőt egyáltalán a megnevezése is súlyos feszültséget kelt, ami jól jelzi a helyzet drámaiságát, vagyis, hogy a közbeszédben már zajlik is egyfajta verbális polgárháború a kérdés kapcsán. Érthető, hogy mindez igen éles indulatokat kavar, de nem menthető. Nem menthető, mert az indulatok, bármennyire is indokoltak, általában nemcsak hogy nem segítenek, de egészen bizonyosan tovább nehezítik ennek az így is éppen elég nehéz kérdésnek a megoldását. A háború utáni korszak cigánypolitikáját sokáig egyértelműen az erőltetett integrációra építő stratégia jellemezte. Javította e stratégia esélyeit, hogy a „szocializmus” valójában egy erőltetett ütemű „politikai kapitalizmus” volt, amelynek élőmunka-igényes rendszere kifejezetten igényelte is a teljesen képzetlen munkaerő tömeges alkalmazását. A cigányság keresett és mindig talált is munkát, és a rendszer fegyelmező ereje ezt keményen elő is írta. Hasonló volt a helyzet a cigány gyerekek iskolába járását illetően is, ahol a kötelezettség legalább ilyen szigorú volt. Ezek a kényszerítő hatalmi keretek a cigányság hétköznapi élete során így értelemszerűen sokkal kevesebb teret engedtek a különböző devianciáknak, és lényegében lehetetlenné tették az élősdiség kialakulását. A helyzet persze korántsem volt idilli, de, és ezt kevesen merték volna akkor feltételezni, a mából szemlélve valóban édeni békét sugárzott. A bajok a nyolcvanas években kezdődtek. Az eladósodás, az új globális függési rendszer kialakulása, vagyis mondjuk ki, az újabb „világháborús vereség” az országot egy olyan, azóta is tartó anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi lejtőre lökte, amelynek, ahogy ez várható volt, a legfőbb kárvallottja éppen a cigányság lett. Ezt a tényt akkor is rögzíteni kell, ha a cigánysággal közvetlenül konfliktusba keveredő társadalmi csoportok szemében a cigányság éppen a felháborító előjogai és előnyei miatt vált gyűlölet tárgyává. Az ezzel kapcsolatos optikai csalódást három tényező okozza. Az egyik, hogy részben egyébként saját társaik brutális megfélemlítése és kifosztása árán a cigányság maffiaként üzemeltetett uzsorásstruktúrái valóban elképesztő anyagi előnyökre tettek szert. És ezt az előnyt provokatív módon még látványossá is igyekeznek tenni. A másik, hogy a „megélhetési gyerekszülés” intézménye szintén alkalmas arra, hogy abszurd módon anyagilag is ösztönözze az élősködést. És végül a harmadik, hogy, noha a demokráciának hazudott új rendszer fegyelmezőereje bizonyos területeken valójában sokkal kegyetlenebb mint a szocializmusé volt, ám ott, ahol erre az erőre kifejezetten szükség volna, például a közrend fenntartásában, ott az álságos emberi jogokra hivatkozva felháborítóan megengedő lett ez az erő az előző rendszerhez képest. Akárcsak számos más nemzetstratégiai jelentőségű kérdés esetében, itt is egy végzetes csapda felépülésének és ránk záródásának lehetünk tanúi, mi több, elszenvedői. Ugyanazok a mindent meghatározó ultra-liberális véleményhatalmak, amelyek azokat a pusztító reformokat szülték, amelyek brutális kegyetlenséggel semmisítették meg a cigányság elemi anyagi lét-alapjait, most az általuk okozott reprodukciós katasztrófa közepette a cigányság elnyomorodásán és jogfosztottságán búslakodó jogvédőkké alakultak át. És hogy művüket betetőzzék, a médiában továbbra is cigány–magyar polgárháborút igyekeznek gerjeszteni, cinikus módon. És a helyzet egyelőre őket segíti, mert a következőképpen fest az a folyamat, amelyben a társadalom újratermeli önmagát. Ma a cigányszületések adják a teljes magyarországi születésszám több mint húsz százalékát. És ezeknek a gyerekeknek a döntő többsége egy olyan emberi és kulturális viszonyrendszerbe születik bele, amelynek az egyetlen „normája” minden norma durva elvetése. Amikor ezt követően a lelki és erkölcsi nihilben felnövő kisgyerek iskolába kerül, egy olyan konfliktusrendszerben találja magát, ahol semmiféle esély nincs már a korrekcióra. Így aztán a döntő többségük a lényegében nem létező család és iskola után úgy kerülne a harmadik „szocializáló intézménybe”, vagyis a munka világába, hogy erre sem a munka világa nem tart igényt, sem ők maguk. Ebből logikusan következik, hogy az egyetlen létformájuk csak az élősdiség lehet, ennek minden, most már nemzeti tragédiával fenyegető következményével együtt. Nos, ebből a végzetes csapdából kellene kiutat találnia a magyar társadalom még talán normális többségének. Ehhez azonban, mint minden súlyos kérdésnél, arra van szükség, hogy kendőzetlen nyíltsággal elbeszélgessünk a helyzetről, és bármilyen konfliktusokkal járjon is, megbeszélve a közös teendőket valóban cselekedni kezdjünk.

Amíg még nem késő…

Forrás: Magyar Hírlap