Magyar Ifjúság - Bogár László: Irreálbérek

A múlt évben 3,4 százalékkal csökkentek a reálbérek Magyarországon, és ez az elmúlt hatvan év hatodik legnagyobb reálbér-visszaesésének számít. Nem feltétlenül válik a „rendszerváltás” fedőnevű folyamat dicsőségére, hogy e hat ennél is nagyobb, éves reálbércsökkenéséből négy 1990 után következett be. Minden jel arra utal, hogy az 1978-as évi reálbérszinttől nemigen tudunk elszakadni.
Eddig csupán három olyan év volt, amikor már több mint tíz százalékkal sikerült meghaladni az 1978-as szintet, ám most újra csak öt százalékkal vagyunk fölötte. És ugyebár 35 év alatt ötszázalékos emelkedés az „inkább jelkép, mint szimbólum”. A magyar társadalom nagy részére végleg rázárulni látszik az a végzetes harapófogó, amelynek lényege, hogy a „munkaerő ára”, vagyis a reálbér „leragadni” látszik a hetvenes évek szintjén, miközben a globális piaci szintre viszik fel a munkaerő újratermeléséhez szükséges áruk és szolgáltatások árát. Ezért van az, hogyha Ausztriában bemegyünk egy üzletbe, lényegében ugyanazokat az árakat találjuk, mint itthon, azzal a nem csekély különbséggel, hogy odaát majdnem ötszörös az átlagkereset. Mindez egyre súlyosabb társadalmi feszültségek forrása, így lassan ideje lenne, hogy 35 év elteltével stratégiai értelemben szembesüljünk az okokkal és a következményekkel.

A kérdés végiggondolását azzal kellene kezdeni, hogy tisztázzuk, társadalmi-gazdasági értelemben mi is valójában a bér. A tőketulajdonos vállalkozónak kizárólag költségként merül fel, így teljesen érthető, hogy minimalizálni igyekszik, hiszen mint költség, csökkenti a profitját, márpedig „The business of the business is the business”, vagyis a tőkésnek az a dolga, hogy profitot termeljen. Ezért van az, hogy a tőke profitérdekei szempontjából az volna a legjobb, ha a napi munkaidő 24 óra lenne, az ezért fizetendő bér pedig nulla. Azt persze könnyű belátni, hogy ez a valóságban lehetetlen, ám a 19. század első felében még nagyon közel álltak ehhez, hisz a napi munkaidő 16-18 óra volt, az ezért fizetendő bér pedig alig haladta meg a nullát.

Ám a gazdaságban is mindennek két oldala van. Az igaz, hogy a bér az egyes vállalkozónak rövid távon valóban csak költség, ám az „össztőkésnek” hosszú távon befektetés is, mégpedig a lehető legjobb befektetés. Evidencia, hogy az emberi tőkébe való befektetés a lehető legjobb üzlet, ezt egyébként a világot meghatározó globális tőkestruktúrák képviselői is így látják. Minden jel arra utal, hogy azok az országok bizonyulnak a legsikeresebbnek társadalmi-gazdasági értelemben, amelyek a lehető legnagyobb mértékben fektetnek be az emberi tőke világába. Amikor ugyanis a „munkaerő” fogyasztásra költi a bérét, akkor ez a fogyasztás egyben „termelés” is, a termelési folyamat során „elfogyasztott” munkaerő újratermelése. Ám a humántőke bővített újratermelésének költségeit „valakinek” fedeznie kell, és ez a valaki végső soron csak a tőketulajdonos lehet, hisz ő élvezi a magas szintű képzettséggel rendelkező, testileg-lelkileg ép és egészséges munkaerő hozadékát. Vagy úgy, hogy kellően magas bért fizet, és rábízza a munkaerőre, hogy ezt miként költi a testi-lelki egészségére, vagyis hogy miként fektet be saját humántőkéjébe, ez a „liberális” piaci modell. Vagy úgy, hogy adóként befizeti az államnak azokat az összegeket, amelyekből az az magas szintű közszolgáltatások formájában fordítja a munkaerő-tulajdonosok humántőkeszintjének emelésére, ezt nevezhetjük talán „etatista” modellnek. Ám mindehhez az kell, hogy vagy kellően magas bérek, vagy kellően magas adók legyenek.

A rendszerváltás egyik legpusztítóbb ultraliberális mítosza, vagy inkább hiedelme éppen az volt, hogy a külföldi, döntően multinacionális tőkét úgy lehet „becsalogatni”, ha alacsony béreket és alacsony adókat nyújtunk számára. Van még egy harmadik követelmény is, ez a dereguláció, amelynek lényege, hogy alacsony legyen a szabályozási szint is, vagyis „szegény tőkét ne macerálják” mindenféle normákkal és előírásokkal, mert hisz az is költség, és van neki úgyis éppen elég baja. Az a tény, hogy most már harmincöt éve nem tudnak a magyar reálbérek „elszakadni” a hetvenes évek kádári „aranykorának” bérszínvonalától, arra utal, hogy ez a mítosz sikeresen rögzült, és továbbra is meghatározója társadalmi-gazdasági folyamatainknak. Ezért aztán a tőke ugyan „bejött”, nagyjából hetvenmilliárd euró értékben, az alacsony bérek vonzó hatása nyomán, ám a munkaerő meg egyre inkább „kimegy” az alacsony bérek taszító hatása nyomán.

Ez az összefüggés ékes bizonyítéka annak, hogy a gazdaságban is bármit megtehetünk, hisz az akaratunk szabad, ám itt sem kerülhetjük el a következmények menetrendszerű megérkezését. Mindez ráadásul ma már egyértelművé teszi, hogy a magyar társadalomnak összességében többe kerül a külföldi tőke működési feltételeinek rendszeres újratermelése, mint amennyi erőforrást a külföldi tőke „itt hagy” részben az általa kifizetett bérek, részben pedig az általa kifizetett adók formájában. Bár ez utóbbi esetében, mivel az eleve alacsony adók „ellensúlyozására” ráadásul még igen jelentős állami támogatásban is részesülnek, így a ténylegesen befizetett adójuk csak jelképes összeg. Ezért a tőkének be kellene látnia, hogy nemcsak költség a bér. Ezt az nehezíti, hogy a tőke főként külföldi és spekulatív, tehát nem tud, és nem is akar hosszú távú „befektetéseket” vállalni. Ma a tőke azt mondja, hogy stagnálás van, ezért nem szabad bért emelni, pedig éppen azért van stagnálás, mert alacsonyak a bérek, és így nincs fogyasztás! Tehát ha azt akarjuk, hogy fellendülés legyen, akkor növelni kell a béreket és a fogyasztást.

Forrás:MHO